Budapest-Sydney-Oslo one way

Nagyon kellett már egy 30 kilis hosszú a maraton előtt. Nem lehetett tovább halogatni, így hosszas térkép tanulmányozás után vasárnap indultam neki. 400 méter megtétele után bőrig ázva otthon álltam az ajtóban, nagyon sajnáltam magam, és azt számolgattam, ha előre dolgozom, akkor belefér, hogy inkább hétfőn fussak. De a másik felem nem hatódott meg az ázott veréb figurától, csak annyit mondott, hogy vegyek sapkát, és kitessékelt az ajtón.

Újra nekiindultam. Emelkedővel kezdtem, felfutottam Songsvann-ra, és onnan az új útvonalon, amit térképen kinéztem. Itt kicsit másként értelmezik a turista utakat/jeleket, és hogy teljesen összezavarjanak, még külön irányítótáblákat is kitesznek. Így van olyan pl., hogy egyetlen elágazásnál van 5, teljesen más irányba mutató tábla, de majd' mindegyiken ugyanaz a célállomás. Rögtön bedőltem az elsőnek. Bevettem magam a piroson az erdőbe, hatalmas köveken szökelltem, mint egy kis nagy hegyi kecske, a terep alapvetően jól futható volt. Aztán egy kis kanyar után az ösvény lejteni kezdett, bevitt egy mederbe, ahol még a jeges havon lehetett kicsit ugyan csúszkálva, de futni. Egészen 15 métert. Majd a cucc beszakadt alattam, és ott álltam térdig a jeges trutyiban. Se előre, se hátra nem lehetett száraz lábbal átkelni, így sűrű anyázások közepette kicaplattam előrefelé vagy 30 métert, s ott már viszonylag szilárd talaj volt a lábam alatt. Valahogy kikeveredtem a dózerútra amin eredetileg futni akartam, és mivel zuhogott az eső, legalább nem látszott, ahogy minden lépésnél cuppan a cipőm, és kb fél liternyi vizet lövell ki. Ezen a részen egyébként szokott -b- futni és mindig áradozik róla, hogy milyen gyönyörű, de ez akkor valahogy nem annyira izgatott. 10 km környékén végre elértem az ullevalseteri elágazást, ahol természetesen nem mentem be a turistaházba, hiszen a frissítésnek vitt 1 db sportszelet még érintetlen volt, és víz is csak kevés fogyott.

Pöpecül ment minden, megtaláltam zúgó feletti átjárót, végre széles dózerúton lehetett haladni, igaz kicsit emelkedett. A cél a bjornholti turistaház volt, amit simán megtaláltam, és ahelyett, hogy bementem volna, simán visszafordultam. A frissítés a gyengék orvossága, és a sportszelet még mindig érintetlenül...

Még sok kép itt.

Volt egy kávézóm. (Katt a linkre.) Semmi extra. Csak egy kávézó Sydney egyik külvárosában. És valamiért, nem tudom miért, de most rettenetesen hiányzik. (Volt egy cukrászdám is...)

Szombatonként, amikor elvittem a srácokat a magyar oviba, ebba kávézóba ültem be. Néha egyedül, néha társaságban. Ha többen voltunk, jót beszélgettünk, ha egyedül voltam, kiolvastam az újságot, elejétől a végéig. Ovi után pedig általában vittem tovább a srácokat és gyakran csak este, vacsorára vagy az után értünk haza.

Ausztrália messze van. Ez volt a baj amikor ott voltunk. És most is ez a baj. Ausztráliába egyhamar nem fogok visszamenni és az a sok ott gyűjtött emlék mindig is "elérhetetlen" lesz. Évekig vágytam oda aztán úgy döntöttem, hogy mégis eljövünk. Most pedig hiányzik. Ez teljesen skizofrén és nem is próbálom védeni. Hiányzik mert messze van és elérhetetlen. Hiányoznak a barátok. Hiányoznak kengurusimogatók, tengerpartok és parkok. Hiányzik, hogy ismerős.

Jól van, velem is csak többen vagyunk.

Megtalált egy zuglói ingatlaniroda egy irdatlanul gáz, jogilag abszolút rendezetlen lakással. Gondoltam, hogy ha már ilyen hülyék, hogy gimnáziumi marketing szakkörön tanult dumákkal dobálják tele a postaládámat, akkor én is beszállok a játékba. Visszaírtam, hogy nagyon tetszik a lakás és meg szeretném nézni. Meg is beszéltünk egy időpontot, aztán sajnos pont nem tudtam elmenni. Most persze kicsit szarul érzem magam, bár talán nem kéne. Az ügynök még mindig nyomja a dumát, hogy menjek és nézzem meg a lakást. Úgyhogy késztetést érzek arra, hogy újabb találkozót beszéljek meg. Mitévő legyek?

-7,7 azaz 60,1 kg. Még hátravan 7,1, azaz túl a felén:-)

Jipppppí!

Tudom, hogy a Skandináv tél olyan kemény, hogy ilyenkor már Oslo-t ostromolják a hideg elől dél felé menekülő jegesmedvék, de a dolgok jelenlegi állása szerint napok óta fagypont fölött vagyunk és patakokban folyik az utcán az olvadó hólé. A sötét is biztosan szörnyű és decemberben, a fél négyes naplemente szíven ütött, de mostanság már bőven világosban indulok reggelente és világosban is érek haza.

A tél elmúlta nagy probléma. A jobb achillesem teljesen tropa. 2-3 kilométernél nem tudok többet futni. Olyan mintha lenne egy részleges szakadásom. A síelést viszont bírja mert az nem annyira intenzív. Ha viszont elolvad a hó, akkor mi a túrót tudok sportolni? Uszodából alig van ebben a városban és biciklizni se nagyon lehet mert ez a latyakos szar még sokáig megmarad. Egyetlen reményem a feltámadó tél és a késő februári hóvihar. Hát hajrá. Lassan de biztosan kimondhatom, hogy májusban nem fogok 100 kilométert futni.

- Hány?

- Kettő

- Hány?

- Mint a lakodalmas kutya

- Hányszor?

- Újból és újból

- Mit?

- Mindent, ami csak a csövön kifér?

- Mit?

- Magát, az ágyát, a játékait, a szőnyeget, a falat, a padlót

- Most neked jó?

- Szemeimet szúrkálom villával, hogy valami jó is történjen

Hajnali négyig fogtam a fejüket és az éjszaka során nyolcszor kapott a két srác tiszta ágyneműt és ruhát. Párszor olyan állapotban voltak, hogy be kellett dobni őket a kádba. Ja, és hasmenés is volt. (Félek, hogy a tegnap esti töltött káposzta nem volt teljesen kóser.) Remek. Ez elgondolkodtat. Ismét. Az én anyám is ennyit szívott velem? Lehet, hogy el kéne kezdenem minden nap anyák napi üdvözletet küldeni neki.

Most rajtam a sor, hogy vallomást tegyek.

Egy hónapja elértem a 90 kilot. Komolyan, mint valami jól felhízlalt disznó, pont úgy éreztem magam. Úgyhogy én is is beszálltam a harcba és áldozatos munkával meg 79 kiloval mérlegeltem. Nem rossz de ez még nem elég.

Az olimpiai súlyom 74 kg. Odáig biztos nem megyek le, az nagyjából az értelmetlen kategória. Nem lenne rossz odáig visszamenni de az ugye nem testsúlyról szólt és az az izomzat már a múlté. :-) A versenysport után pár hónap alatt felmentem 78 kilora és ott megálltam jó néhány évre. Valószínűleg az a "normál" súlyom, úgyhogy ezt fogom belőni. Ausztráliába már 82-84 kiloval indultam aztán a nemfutás megtette a hatását.

Hogyan adtam le 11 kilot 1 hónap alatt? Hahaha, nem árulom el. Könyvet írok és eladom a receptet iszonyatos pénzért. :-D Egy a biztos: egy hónapja kibaszottul éhes vagyok :-)

Síelni este jó móka, de mégis, a hétvége az igazi ünnep. Esténként a pályák tizede van csak kiviálgítva, úgyhogy az ember mozgástere korlátozott és csak hétvégén járhat ki kalandozni. A pályákat folyamatosan gondozzák s akár a világ végéig is ki lehet menni léceken. (Ez nyáron lesz hihetetlen amikor fektetés után még lesz három óra naplementéig és ki lehet menni egy jót bringázni.)

Itt van pár kép szombatról. A turistaházban életmentő cukroslöttyöt ittam mert elfelejtettem, hogy ha elég sokat megy az ember, síléceken is el lehet éhezni. (Alig hiszem, hogy ezeket írom. Már előre látom ahogy októberben sírok, hogy jöjjön már a tél és várakozás közben lejárok a pincébe a léceket vaxolni.)

Oké, tudom, ez most übergáz de nem tagadhatom meg önmagam. A gyerekek első éveikben minden gyűjteményre veszélyt jelentenek ezért gondoltam még időben dokumentálom hosszú évek kemény munkáját.

Fekvő sor: American Airlines

Második sor: Thai, United, Emirates, Singapore Airlines, Swissair, Air France, Malév, SAS, Cathay Pacific, Finnair, Middle East Airlines, Austrian Airlines

Harmadik sor: Martinair, Tyrolean, Air Malta, JAL, KLM, Sabena, Korean Airlines, Northwest, Air Dolomiti, Continental, Speedbird, Qantas, Lufthansa

Köszönjük nektek ezt a négy évet.

A nap felfedezése: sílécen is simán fel tudom nyomni 188-ig a pulzusomat! :-)

Két évig éltem Ausztráliában és egyszer nem mentem el szörfözni. Öreg hiba. Norvégiát viszont már nem hagyon el síelés nélkül. Sőt, életemben először okom van arra, hogy szeressem a telet mert ez a sí dolog nagy poén.

Persze technikám semmi. Kanyarodni, fékezni és megállni praktikusan nem tudok és egyelőre minden lejtő egy potenciális zakó. De kell a kaland. Három hét síelés után már szinte megállok a lábamon és ameddig nyom van, egész szépen tudok haladni.

A város vagy 1000 kilométer sípályát tart karban és vagy 100 km pálya éjszaka is ki van világítva. Úgyhogy délután négykor a metrón fele-fele arányban vannak a munkából hazamenők és a síelők, míg 6 után már a síelők dominálnak.

Tegnap este 14 kilométer vállaltam és toltam mint a barom. Még 3-4 év és esész jól meg fogom tanulni. Addig persze kemény lesz. Tudom, az ember ráér a sírban pihenni, mindenesetre a három 3 síelésnek az az eredménye, hogy most már egyik karomat sem tudom megemelni.

Mindegy is. Nincs annál jobb mint éjjel, a villanyvilágított erdőben suhanni.

Az elmúlt heteket leginkább a gyerekek szenvedték meg. Elkezdték az ovit és ez iszonyatosan leharcolja őket. Annyira fáradtak, hogy Boldi a minap vacsora közben elaludt míg Dani szombaton a lépcsőházban csuklott össze míg azt vára, hogy kinyissam az ajtót.

A helyzet többszörösen összetett. Ismeretlen helyen, ismeretlen gyerekek, ismeretlen nyelven karattyolnak egész nap. Az óvónők mindent megtesznek értük, mégis, érzelmileg lefáraszja őket minden egyes nap. Korán is kezdődik az ovi, sötét is van, hideg is van és délutáni alvás sincs, mert az Norvégiában nem szokás. Úgyhogy a srácok hullák. A fektetést több mint egy órával előrébb hoztuk de így is gyakran nem jutnak el saját lábon az ágyig.

Az érzelmi fáradtság a leglátványosabb. Boldi leginkább csak nyígva tud kommunikálni és éjjel is gyakran sír fel, Daninak pedig már indok sem kell ahhoz, hogy Boldit megverje. Nem egyszerű. Nagyon sokat szeretgetjük őket és talán már látszik a fény az alagút végén, de szerintem ez áprilisig el fog tartani. Napfény és tavasz kell az egyensúly helyreállásáig. Februárban heti fél órával lesz hosszabb a nap, úgyhogy már kifelé jövünk a télből.

Viszont ameddig tél van, megrpóbáljuk élvezni a havat amennyire csak lehet. Hétvégén kivittük a srácokat szánkózni és úgy mentek mint a gép. Az se zavarta őket, hogy minden lecsúszás után hegyet kellett mászi. És talán ez az igazi trükk. Olyan programokat találni neki amik igazán bejönnek. Itt nincs kengurusimogató de még nem annyira találtuk meg az ilyesfajta program norvég párját.

a súlyommal. Pár hete Balázs vásárolt egy mérleget, amire azon mód, lelkesen fel is álltunk és akkor könny szökött a szemembe. Sikerült abszolválni a terhesség utáni súlyomat. +15 a versenysúlyomhoz képest. Bakker. 68. Ha most nem fogyok le, akkor soha. Az első 3 héten, csak kicsit odafigyeltem, nem ettem kenyeret, tésztát, cukrot, de a múlt héten elkezdtem a lifetilt-es srác étrendjét. Nem mondom, hogy nem kaparom a falat, de azért tartható. Plusz hétköznap 3-400, hétvégén 600-1000 kcaloriányit mozgok. Ma reggel 62,7. Csak az elmúlt héten -3 kg. Valszeg ez volt a könnyebbik része a dolognak, és sikerült megszabadulni a szövetközti felhalmozódott víztől, meg minimális zsírtól, a neheze, az igazi zsírvesztés most jön.

Külön polcom van a hűtőben, és a fiúk is tudják, hogy anya mindig mást eszik mert nagy a popija. És ma csont nélkül kimondták elsőre az emésztőenzimet!

Olyan kemény vagyok mint a vasbeton. Nem is. Mint a titánbeton. Tegnap a legnagyobb itéletidőben mentem ki futni és nem rettentem meg semmitől. Fújt a jeges szél, szakadt a hó én meg csak habzsoltam a kilométereket. Senki nem volt rajtam kívül a hegyen, leszámítva azt a pártízezer sífutót akik tömött sorban mentek minden létező ösvényen.

Lényeg a lényeg: idén januárban már többet futottam mint egész 2011-ben. Ez persze még nem sok de nagyon próbálkozom. Az önfegyelem teljes hiánya hátráltat de a lehetőségek adottak. Van, hogy csak kilencre kell bemennem az irodába, úgyhogy akár reggel is futhatnék. Hiába van hó, az utcákat takarítják és a hegyi ösvényeket gépekkel tömörítik, úgyghogy csak és kizárólag rajtam múlik a dolog.

Több mint három éve nem futok rendesen. Már többször elkezdtem a nagy visszatérést és célversenyt is kijelöltem de eddig minden kisérlet kurdarcba fulladt. Lásd januári félmaraton a sarkkörön, ahol csak szívtam és szívtam. Most, mindenesetre, ismét elhatározásra jutottam. Májusban megpróbálok 100 kilométert futni és júniusban Gabival elindulunk párban az Ultrabalatonon. Mindketten úgy 20 kilométerig vagyunk jók, úgyhogy vagy elkezdünk rendesen futni vagy beledöglünk. (Megjegyzem Gabi januárban többször futott mint én az elmúlt három évben együttvéve.)

Viccesek a norvégok. Ha csak tehetik felmennek a hegyekbe sportolni. Délutánonként a metró utazóközönségének fele munkaruhában, a melóból hazafelé utazik, a másik fele pedig síléccel kézben tart fel a hegyre. Tegnap a legfiatalabb síelő fél éves lehetett akit sítalpon futó babakocsiban tolt az anyukája. A legidősebb pedig valahol 80 és a halál közt lehetett de ment mint a barom. A héten azt hiszem elmegyek lécet venni és egyik este felmegyek a hegyre megnézni milyen is az a sífutás. (A pályák este 10-ig ki vannak világítva.)

És, hogy reklám is legyen: a Yaktrax valami nagyon jó dolog. Képek alább. Tömörített hóban annyira jól tapad mintha száraz aszfalton futnék és friss hóban is csak alig alig csúszkáltam. Most van 4 hónapom a 20 kilométerből 100-at csinálni vagy vár rám a gigaszopó.